A magyarországi gyümölcstermesztés első virágkorát a római korban érte el, amikor a Dunántúlon, Pannoniában a gyümölcskultúra számos új fajjal bővült (mandula, kajszi, házi berkenye, naspolya, sárgadinnye). A botanikai leletek szerint az eddig vadon termő gyümölcsök termesztett alakjaival is e kortól találkozunk először (nemes alma, körte, cseresznye, dió).
Római gyümölcsöstálat ábrázoló falfestmény Pompeii-ből
Ekkor jelennek meg a birodalmi kereskedelem bizonyítékai, az importból származó déli gyümölcsök maradványai is, melyek helyi termesztése nem igazolható (datolyapálma, olajbogyó, füge). A rómaiak utakon, vízvezetékeken és a nem rég egy posztunkban tárgyalt salátaféléken kívül egy új, kozmopolita étkezési kultúrát is adtak nekünk, melynek legismertebb bizonyítékai az utóbbi időben nagy hírverést kapott Seuso-kincsek/étkészlet. Egyes darabjait klasszikus lakoma-jelenetek is láthatóak. A készlet egyben az étkezési szokásokról is árulkodik számunka: lakomáikon a rómaiak elsősorban kézzel ettek, így az étkezés közben többször is szükségük volt a kézmosó készlet használatára. A tálak között találunk kissé homorú darabokat is, melyek a leveses, szószos falatok élvezetére utalnak.
Lakoma ábrázolása a Seuso-kincsek egyik darabján: a "vadász-tálon"
A római áru a birodalom minden részébe eljutott a tengeri és folyami hajókon valamint az elsősorban a hadsereg kiszolgálására épült sok helyen máig stabilan álló (vagyis inkább fekvő…) római utakon keresztül. A birodalom legjelentősebb kereskedelmi útja az Ázsiával összeköttetést nyújtó Selyemút, az Arábiát átszelő Tömjénút és az északi, skandináv barbárok felé tartó Borostyánkőút volt – ez utóbbi révén hazánk területe is bekapcsolódott a nagy római kereskedelmi vérkeringésbe, egyes részletei most is láthatók például az egykori Savaria területén, Szombathelyen.
Az Ízisz-szentélykerület és a Borostyánút helyreállított szakasza Szombathelyen
A római birodalom bukása után azonban hosszú időt kellett várni a mediterrán finomságokra hazánkban, egészen egy török kori magyar főúrig. Ő volt Nádasdy Tamás (1498-1562) horvát bán és nádor, sárvári birtoka a 16. századi Dunántúl kulturális központja volt. Nádasdy és neje, Kanizsai Orsolya levelezése nyújt nekünk ismét pár ízes import csemegét, köztük a citromot, melyet a főúr az Adriáról hozatott ismerve meghűlés elleni (!) jótékony hatását.
Nádasdy Tamás nádor, simán különdíjas lehetne egy bajuszversenyen
E kornak nem csak a főúri konyhája volt gyümölcsöző: egy hódoltságbeli szerelmes vers renegát (törökhöz átállt és iszlámra tért) szerzője „narancscsecsként” jellemzi szerelme bájait, mely legalábbis a citrusféle ismeretére vall (Divényi Mehemed: Madzsari türki – 1588 körül - itt meg is hallgatható).
„Fekete szemü szemöldökü!
Szeretlek én: te 's megszeress.
Narancscsecsü, keskeny derekü
Szeretlek én, te 's megszeress.”
A friss zöldség és gyümölcs import – különösen télen! – még sokáig azonban úri muri maradt és egészen a békebeli fogyasztói társadalom megszületéséig kell várjunk, hogy a szatócsoknak hála a hazai kisvárosi polgárság is olyan gazdag választékával találkozzon a nyalánkságoknak mint Dickens és Zola 19. századi hősei London és Párizs boltjait, piacait járva:
A padló közepén halomba rakva, (…) vörösbarna gesztenyék, piros almák, lédús narancsok, zamatos körték, hatalmas vízkereszti torták és gőzölgő puncsos tálak álltak, ínycsiklandó illatuk betöltötte a helyiséget – részlet Dickens Karácsonyi énekéből.
A rátapadó televénytől még zsíros fejes saláta és vajsaláta, keszegsaláta és cikória kitárta ragyogó szívét; a spenót- és sóskacsomók, az articsóka-kötegek, a zöldbab- és zöldborsóhalmok, a szalmaszállal átkötött olasz saláták dombjai végig játszották a zöld szín árnyalatainak egész skáláját (…). De a vezérszólamot most is a sárgarépa élénk és a petrezselyemgyökér tiszta foltjai vitték (…). A Csarnok utca sarkán káposzta hegyek emelkedtek; voltak ott hatalmas fejes saláták, tömöttek és kemények, mint fakó vasgolyók; kelkáposzták, óriási leveleik megannyi bronztányér; vöröskáposzták (…) – részlet Zola Párizs gyomra című regényéből.
A vidéki magyarságnak azonban egészen a legújabb globalizációig, a 20. század végéig kellett várnia arra, hogy szerencsésebb esetben a szájukkal vagy akárcsak Dickens és Zola hősei éhes szemükkel falhassák az import gyümölcsöket és zöldségeket. A 20. század első felében a narancs még ünnepi vásárfiának számított, citromot csak a módosabbak vettek néha egy-egy darabot, ellenben fügét már a falusi szatócsboltokban is lehetett préselve kapni és néhol még bizony datolyát is – akárcsak kétezer éve a római időkben! Mintha csak tegnap lett volna, nem?
Balázs
Nem volt elég? Még több táplálkozástörténeti érdekességet találtok facebook-oldalunkon!
Forrás:
Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005).
Hoffmann Zsuzsanna: Ételek és italok az ókori Rómában. (Quintus Kiadó, Szeged, 2011).
Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993).
Képek: wiki
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.