Gyakran nevezik az írások az ólmot a világ első mesterséges édesítőszerének, mellyel a múltban kevésbé részletesen az Indexen is foglalkoztak. Az antik Rómában vették észre, hogy az ólomból készült illetve ólommal bélelt edényekben tárolt bor édesebbé lett a más edényekben tároltaknál. A hatás még fokozódott is, ha bort felforralták az edényben. A kémiai reakció révén ugyanis a borban megjelent az ólom(II)-acetát, azaz az „ólomcukor.”
Ó, lom, mért vagy te lom? Tagadd meg atyád, dobd el vegyjeled!
Az igencsak mérgező vegyületet olyannyira kedvelték a római előkelőségek, hogy hamarosan a lakomák elengedhetetlen tartozéka lett, az őrület és a halál mézeként csepegtették ínyencfalatjaikra. Sokan úgy vélik, hogy a hírhedt Caligula és Nero őrületében is szerepet játszhatott a mérges nedű élvezete – és meglehet ezt már maguk a rómaiak is sejtették, de ahogyan ma mi is gyakran fittyet hányunk az alkohol közismert káros tulajdonságaira, úgy ők is a divatot és élvezetet választották az egészség és józanság helyett.
Egy antik boros amphora Marseilles közeléből
A rómaiak az ólmot Saturnus és Neptunus, a tengeristen fémjének tartották. Neptunus háborgó, kiszámíthatatlan szeszélyes isten, márpedig az ólommérgezés is hasonló tüneteket eredményez, míg Saturnus nevéhez az egyik legzabolátlanabb ünnepség, a saturnalia kötődött.
Antoine Callet: Saturnalia (1783)
Mielőtt bárki kinevetné a római őrületet, jobb, ha tudja, hogy az ólomcukor élvezete még napjaink borkóstolóin is szerepet játszik – bár szerencsére mind csekélyebb mértékben. Egy 2004-es magyar tanulmány szerint még mindig kimutatható a nehézipari szennyezés és az ólmozott benzin hatására e "kellemes vegyület" borainkban – ezekben az esetekben magáról a szőlőszemekről kerül a fém az italba. A 2000-es évek elején ugyan betiltották az ólmozott benzin használatát, ám a hosszú-hosszú éveken át tartó használat még sokáig alkalmat kínál számunkra, hogy a sommelier-t megszégyenítő módon fedezzük fel a gyümölcsös árnyalatok mellett az ólomcukor finom aromáját.
Máig kísért az ólmozott üzemanyagok szelleme
Bár az ólom mérgező tulajdonságai igen régtől ismertek, ahogyan az üzemanyaggyártókat se igen rettentette el mindez, úgy a borhamisítók se igen zavartatták magukat ilyen apróságoktól. Különösen nagy divatja volt kis hazánkban az ólmozott boroknak a 18. században. Mátyus István 1782-ben megjelent híres Diaeteticájában azt írja erről a csalásról, hogy
harmadik s legátkozottabb eszköz a savanyú borok édesítésére a fekete ón és az ebből készült nádméz. (Fekete ón volt az ólom régi neve; a mai ónt (stannumot) fehér ónnak nevezték akkor - a szerző.) Megolvasztják a fekete ónot vagy glétet erős borecetben és ezt együtt a bor közé elegyítik. Ezektől a matériáktól csudaképpen megédesül a bornak savanyú sava. Weber egy hollandustól maga hallotta beszélleni, hogy ő a spanyol és francia borral kereskedőknek esztendőnkint egynéhány mázsa ón-nád- mézet szokott átküldeni. Számtalanok a példák mind az orvosok írásaiban, mind egyéb históriákban, miként vesztek el az eféle glétes vagy ónos borokkal való élés miatt seregenkint és egész háznépenkint az emberek. Nevezetesen megjegyzették erről a gonoszságról az 1694—96-ik esztendőket, amikor Svéviában, Wirtembergában emiatt kegyetlen szörnyű kínos szívfogódásokkal és vergődésekkel, tagoknak elerőtlenedésével és reszketegségével, inak szakadásával egybekötött kóliká- ban, mint valami pestisben, egymásra holtak a borral élő emberek, ahonnan az németül Weinkrankheit, bornyavalyának is neveztetett vala.
1796-ban meg Wintert Jakab, a pesti egyetem vegytan-tanára írja, hogy a bornak ilyen hamisítása ismét nagyon lábra kapott a magyar kocsmárosok között és Pesten kapható rácürmös majdnem mindig ólomcukorral van édesítve.
Mátyus István: Diaetetica
1803-ban egy „Néma Mester“ című könyvecske jelent meg Szeged városában, melynek névtelen szerzője azt ajánlja a bortermelő magyaroknak, hogy 3-4 font fekete ónt tegyenek a mustba, biztosan édes marad.
Az ólom káros voltáról vall Schuster János is „A' méreggel megétettettek, és láttzatós halálban lévők meg-mentése” című munkájában (Kassa, 1821)
A 19. században és a 20. század elején országszerte az volt a szokás, hogy a borosüvegeket vízzel és ólomsörétekkel tisztogatták.
Már most az olyan palackokban, melyeknek a feneke kúpalakúlag nyomul be a palack üregébe, több-kevesebb sörét beszorulhat a kúpig az edény oldala közti szűkületbe, a sötétszínű palackokban ezt nem igen veszik észre s a sőrétek esetleg hosszú időn át ott maradnak, a bornak savai pedig lassacskán oldják az ólmot.
"Ólomcukor"
Egy 1928-ban ránk maradt tanáccsal zárnánk ólmos nehézségűre sikeredett írásunkat:
Az ólomcukrozás a magyar boroknál ma már teljesen kizárt dolog, de a külföldi, márkátlan és exotikus nehéz borok még mindig joggal gyanúsak. A magyar fogyasztóközönség ízlése az utolsó pár évben veszedelmes elhajlást mutat az édes és nehéz exotikus borok felé, tekintet nélkül azok egészségtelen voltára és nem egy eset, amely a külföldi borok után támadt rosszullétből orvosi kezelés alá jutott, igen sok jogos gyanút támasztott a külföldi borok ólomcukrozása iránt. - Vendéglősök Lapja, 1928. március 5.
Balázs
Nem volt elég? Még több táplálkozástörténeti érdekességet találsz facebook-oldalunkon!
Forrás:
Murányi Zoltán: A borok fémtartalmáról. Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2004. Sectio Chemiae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis: Nova series; Tom. 31). 17-21.
Herzog Ferenc dr. (szerk.): A belorvostan tankönyve 2. (Budapest, 1932).
Kép: wiki, flickr
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
midnightcoder2 2019.02.04. 12:20:27
Ződ2000 · http://egzostive.com 2019.02.04. 12:36:22
Elég durva botrány lett belőle, jó hogy ezek manapság már gyors(abb)an kiderülnek...