1597-ben egy holland hajóács írta le először a kórt, de még az 1900-as évek elején is jelentettek hasonló eseteket az északi sarkköre tévedt felfedezők között.  A nyomok a jegesmedvékhez vezetnek, azon belül is egy teljesen hétköznapi tápanyaghoz.

A jegesmedvék halmozottan veszélyes állatok. Már 1597-ben Gerrit de Veer holland hajóács naplója alapján sejthettük, hogy nem árt haláluk után is óvatosan bánni ezekkel a teremtményekkel. Nem, nem azért, mert zombiként visszatérnek… Van valami a májukban, ami nagyobb koncentrációban toxikus lehet a szervezetünkre.

Manapság már csak azért sem ehetnénk jegesmedve májat, mert ez az állat védett, viszont korábban voltak, akik rákényszerültek. Willem Barentsz holland hajós és felfedezőcsapata (köztük a már említett de Veer-el) a XVI. században például Indonéziába szerettek volna eljutni az északkeleti átjárón keresztül, de kemény időjárásai viszonyok miatt a ma már Oroszországhoz tartozó Novaja Zemlja szigetcsoporton kellett menedék után nézzenek a Jeges-tengeren. Nem elég, hogy atom messze voltak Indonéziától, még a jegesmedvék is támadásba lendültek ellenük, azonban a derék dán csapat felülkerekedett rajtuk.

Gerrit de Veer rajza a medvetámadásról

Ahogyan annak egy ilyen sztoriban lennie kell, az ellátmány fogyóban volt, viszont pont jól jött egy kis friss jegesmedve. Csakhogy amit egy jó inuit tudott abban az időben is – hogy a jegesmedve májával óvatosan kell bánni – azt nekik a saját kárukon kellett kitapasztalniuk. Mivel túl sokat ettek, betegek lettek.

A fennmaradt élménybeszámolók alapján hasonlóképpen jártak egyéb expedíciók tagjai is az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején. 1913-ban részletesen dokumentálták a kórfolyamatot. A csapat több tagja között a tünetek a máj elfogyasztása után 2-4 órával jelentkeztek szorongás formájában. Később fáradtság, levertség lett rajtuk úrrá, melyet hányás és erős fejfájás kísért. Másnap a betegek csaknem fele további furcsaságokat észlelt magán. A bőrük elkezdett pontokban, majd nagyobb foltokban hámlani. Elsősorban a fejet érintette a hámlás, de volt, hogy az egész testre, vagy inkább csak a lábfejre volt jellemző. Minden esetben az elfogyasztott nagyobb mennyiségű jegesmedve májat találták bűnösnek. 

Aztán, ahogy fejlődött a tudomány, 1943-ban fényt derítettek a jelenség mögötti pontos magyarázatra. A jegesmedvék májában annyi A-vitamin tárolódik, hogy emberekben vitamintúladagoláshoz, gyakorlatilag A-vitamin-mérgezéshez vezet. (Bizony, vitaminokból is megárt a sok, erről ITT írtunk már korábban). Pár éve jelent meg egy tanulmány, amely rávilágított arra, hogy a sarkköri csúcsragadozók mája jóval hatékonyabban tárolja az A-vitamint, mint a velük egy területen élő egyéb fajoké. A jegesmedve mellett a sarki róka, a jeges sirály és egyes fókák mája is elsőosztályú A-vitamin-raktározó.

De mégis mennyi A-vitamin van a jegesmedve májban? Az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA) 3000 µg-nál húzza meg azt a határt, amennyit még biztonságosan elfogyaszthatunk A-vitaminból. A jegesmedve májának egy grammjában(!) 13000-18000 µg A-vitamin (retinol) található!

A jegesmedve májának megfestett szövettani metszete. A kis piros cseppek bizony A-vitamin lerakatok. (forrás: http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1002/ar.22555/full#fig2 )

Ez tehát négyszer-hatszor nagyobb mennyiség, mint amennyit legfeljebb megehetnénk A-vitaminból egy nap, és mindössze egy gramm májról beszélünk. Képzelhetjük mekkora A-vitamin-sokkot kaphattak szegény felfedezők, ha mondjuk egy jó 10-15 dkg-os adagot elmajszoltak a májból!

De vajon mennyi A-vitamin van a csirke- vagy sertésmájban? Egyáltalán miért kellene belsőségeket ennünk? A következő táptudásban erről fogunk majd beszélgetni.